MOZI Látod, megmozdulnak a képek, hogy lásd, mi elmúlt már, amit nem szeretnél látni, mit végignézni fáj. De látom akkor is, hogyha nem szabad, míg csak szétszakad akép. Én már láttam házat, melyből lelkek füstje száll, én már láttam a téboly démonát a kőtalapzatán, én már láttam a hazugság roskatag oszlopát, és őket is láttam már, akik hittel, akik tűzzel, akik vérrel festik át. S én már láttam, milyen az ünnep, ha mindenki fél, (ó), láttam a piszkos fényt, amit taps kísér, már láttam, amit nem hiszek és nem mutatnak meg, még is volt, még is van. Már láttam, amit nem hiszek, és nem mutatnak meg, még is volt, még is van, óóó, hisz láttam én. És én már láttam nemvárt gyereket, kinek nem jutott már szeretet s a bort vigyorgó felnőttek közt tanulta, hogyan kell élni, s láttam én, nem tudom, miért, a büntetést, nem tudom, miért, a vezeklést, nem tudom, miért, a szenvedést, nem tudom, miért, óóó, óóó. Én már láttam az öregembert, a bort kezében, hogy ne legyen egyedül, őt, aki mindent látott, és nyugodtan lép, hiszen tudja, hogy a semmi felé tart, és a kő és a sárguló zöld, ablaktalan ház és a feltépett föld, nekem mindez együtt ő, aki hasonlított rám, kiben nincs már több erő, akit szeretni már nincs idő, nincs idő, óó, nincs is ő. És én még láttam, ahogy szeretlek, féltelek, s ahogy egyszer meg kell, hogy védjelek. Érzem kezed melegét, ez a végtelenség, de már itt vagy, s kezünk még nem tépték szét. Én már láttam az életem mégsem elég, hogy ne tépjék szét. Én már láttam a feltámadt őrületet, én már láttam a föltépett földsebeket, hogy hogyan veszítelek el, aztán semmi se fáj, senki nem keres már, és én láttam, hogy még is fáj, De ezért kár sírni kedves, ez nem az élet, ez csak egy film.