A SZÍVBAJT HOZOD RÁM Ahogy a harmonikádon a terceket vinnyogtatod nekem, mint a fúró a csontban, süvít a dal, zengedelem. Én nem akarom már, nem akarom már, nem akarom hallani már... Tudod, nem vagyok gyáva, de tőled mindig megijedek, és a szívem a torkomban úgy zakatol, mint a vonat. Én nem akarok már, nem akarok már, nem akarok félni már, de a szívbajt hozod rám! Mikor befordul a sarkon rózsaszín ruhád, ismerős az illat, s a harmonikád. Ott a hajadban a masni, mint ünnepi virág, én menekülök újra, nem bírom tovább! Ahogy az ujjad alatt szuszog, nyög, ropog, reccsen az a zene és a hajladozó zenekar csupa báj, engedelem, én nem akarom már, nem akarom már, nem akarom hallani már... Befordul az utcán rózsaszín ruhád, én menekülök, üldöz a harmonikád, és rohanok, és futok az utcákon át, és felborítok minden harmóniát.